2017. 07. 24.

Huszonkettedik Fejezet

Ruelle - The Other Side
A futás nem mindig bölcs döntés. Valamikor a legrosszabb döntés lehet. Például, ha egy medvével nézünk farkasszemet. Esélyünk sincs arra, hogy lehagyjuk, mert sokkal gyorsabb és erősebb is nálunk. Csak közelebb kerülnénk a halálhoz. Viszont van olyan helyzet, amikor megpróbáljuk kicselezni az időt azzal, hogy futunk. Miért? Hisz a dolgok ugyanúgy meg fognak történni, csak mi leszünk fáradtabbak.
Nem változtathatjuk meg a jövőt azzal, ha hamarabb odaérünk a helyszínre. De mégis ezt tesszük. Ha félünk, ha izgatottak vagyunk, ha valami felkelti a figyelmünket, futunk. Mert ez van bele kódolva a génjeinkbe. Nem tehetünk mást.
Viszont, ha az embernek gyerekei vannak, rájön, hogy sosem lehet elég gyors. Látjuk, hogy megtörténik a baj, de nem tehetünk ellene semmit. Túl lassúak vagyunk hozzá. De ekkor is megpróbál mindent az ember, hiszen nem nézheti végig, ahogy elvérzik a 13 éves fia a konyha kövön. Felkapod, és megpróbálsz versenyt futni az idővel. Minden bizonnyal lehetetlen küldetés, de megállsz közben? Egy pillanatra sem.
Rengetegszer tapasztalt már félelmet, de olyat, mint amit akkor, abban a percben érzett, még sosem. Rettegett, hogy még egy gyermekét kell elvesztenie. Napokig nem aludtak a férjével. Bűntudatot érzett, mert nem volt erősebb a lányai miatt, de nem tudott a szemükbe nézni. Félt, hogy ha egy pillanatra is másra figyel, akkor valami szörnyűség fog történni. Hálát érez a családja iránt, hogy a bajban mellette voltak és segítettek nekik.
Mai napig rémálmai vannak. Mindig elképzeli, ahogy fia a konyhában fekszik és egy kés áll ki a hasából. Az orvosok, isteni csodának hívták a kórházban, mert a penge nem talált el egyetlen fontos szervet sem. A lépét sértette meg egyedül, de befoltozták. Viszont a heg, örökre ott lesz emlékeztetőül mindnyájunk számára.
- Ginny, kérsz egy csésze teát? - barátságosan mosolyog a barátnőjére. Bólint és hagyja, hogy kiszolgálja a saját konyhájában. Barna fürtjeiben már kezdenek látszani az őszhajszálai, persze alig észrevehetően. Eljegyzési gyűrűjét a nyakában hordja egy hajszálvékony ezüstláncon. Hosszú, vékony ujjai tökéletesen illenek egy általános sebészhez. Óvatosan, de biztos kezekkel közeledik a nő felé, újra. Rengeteget változott, ez alatt a húsz év alatt, mióta ismerik egymást. Örökké álomnak tűnik, mintha egy teljesen más életükben történt volna ez a sok minden. Képtelenség, de mégis igaz.
- Köszönöm, hogy kitartottál mellettem - megfogja kezét és finoman megszorítja.
- Inkább én tartozom köszönettel! Hisz lényegében neked köszönhető, hogy meg maradt a házasságom! - hálát olvas ki a barna szemekből. De nincs igaza. Nélküle is átvészeltek volna mindent. Meg se kottyant nekik az orvosi és a szakorvosi képzés. - A gyerekeimet lényegében te nevelted a rezidens éveim alatt - hátra dob egy tincset az arcából. Ahogy mosolyog, apró ráncok tűnnek fel fáradt szemei körül.
- A minap felkeresett Lucy. Mesélte, hogy a kórházból értesítették őket Jack balesete végett - lehervad a mosolya. Ráncba szaladnak szemöldökei. Értetlenül néz Ginny-re.
- És ezt csak most mondod? Majd felhívom és közlöm vele, hogy nem vagytok felelőtlen szülők és nagyon jól viselitek gondját a gyerekeiteknek - felháborodik. Mindig a védelmére kelt, nem érdekelte, hogy kivel kell ezzel szembe néznie.
- Belle, nem a baleset végett akart beszélni velem. Azt megtehette volna hetekkel ezelőtt. Megkért, hogy vigyek be egy hajszálat Mariana-tól. Lehet, hogy van egy vér szerinti testvére a rendszerben - megdöbben. Pontosan olyan arcot vág, mint barátnője vágott, mikor meghallotta a híreket. - Különös, hogy Louis egy újabb gyerek vállalásával próbálkozott be, de a történtek miatt elnapoltuk a megbeszélését. Szerinted mit kellene csinálnom? - nem bír ülve maradni. Feláll és járkálni kezdek a nappaliban. A gyerekei mind edzésen vagy a barátaiknál vannak. Csak ketten tartózkodnak a házban. Hirtelen nagyon egyedül érzi magát. Nem tudja elképzelni, hogy így maradjon a ház. Üresen. - Egy újabb gyerek mindent megváltoztatna. Majdhogynem elölről kellene kezdenünk mindent. Nem tudom, hogy van-e energiám vagy türelmem rá - Belle feláll és megállítja. És egyszerűen megöleli. Lassan simogatni kezdi a hátat, hogy megnyugtassa.
- Senki nem mondta, hogy örökbe kell fogadnotok. Még az sem biztos, hogy rokonságban állnak egymással. Várjuk meg a teszt eredményét és majd akkor gondolkodunk, hogy mit kellene tenned. De először kezdhetnéd azzal, hogy beszélsz a férjeddel - a vállánál fogva eltolja magától barátnőjét és mosolyogni kezd, de nem őt nézi. A nő megfordulok és Louis érdeklődő tekintetével találja szemben magát.
- Mennyi idős? - látja férje szemeiben, hogy még az sem érdekelné, ha nem kötődik vér szerint senkihez a családban, akkor is szívesen örökbe fogadná a gyereket, úgy hogy semmit nem tud róla.
- Öt éves, kisfiú és Jesus-nak hívják. Szükségtelen a DNS-vizsgálat, ugyan úgy néz ki, mint Ria - könnyek gyűlnek a szemébe, miközben beszél. Közelebb lépnek egymáshoz. A férfi kitárja kezeit és csak mosolyog.
- Tipikus spanyol neve van - nevetni kezd. Erős karjaiba zárja feleségét. Egyből biztonságban érzi magát. Mellette a legnagyobb probléma és akadály is eltörpül. Olyan pozitív energia árad belőle, hogy bármire képes lenne.
Hangosan kicsapódik a hátsó ajtaja a háznak és egy csapat gyerek tódul be a helységbe. Meglepődnek, mikor látják a szüleiket, de nem különösebben foglalkoznak velük. Egyből a hűtő felé veszik az irány, miközben mindent, ami a kezükben volt a földre dobálják. A szülők, különösen az anyjuk, érdeklődőn húzzák fel a szemöldöküket. Nem erre nevelték a gyerekeket, különös tőlük ez a viselkedés. Ginny, megköszörüli a torkát mire négy értetlen szempár figyel fel rá.
- Mosókonyha, kézmosás és félóra múlva kész a vacsora - felemeli kezét és az ujjain számolja a teendőket. Szemforgatást kap, de engedelmesen megcsinálják és összeszedik a táskákat.
- Ezt meg kell tanítanod nekem is - Belle a konyhaasztalnak támaszkodva figyel és elismerően néz barátnőjére. - Mindenesetre, ha érdekel a véleményem, mindenképpen fontoljátok meg az örökbe fogadást. Látszik rajtatok, hogy ki vagytok éhezve egy kis gyerekre - mosolyog. Felveszi táskáját és megpuszilja barátait. - Nem maradhatok tovább, az én gyerkőceimnek is szüksége van az anyjukra - integetve távozik magára hagyva ezzel a házaspárt.
- Miért ránk gondolt Lucy? Hisz tudja, hogy már így is elegen vagyunk - Louis kérdőn vonja fel szemöldökét. Leül az egyik konyhaszékbe és az ölébe húzza feleségét.
- Mikor Mariana-t fogadtuk örökbe, én mondtam neki, hogy ha bármikor felvetődik annak a legapróbb reménye is, hogy egy vér szerinti testvére bekerül a gyámügyhöz, azonnal hívjon fel - férje még mindig értetlenül néz rá. Nem tudott erről. Meglepi, hogy felesége erre kérte a szociális-munkásunkat. - Abban az időben, meg voltam győződve róla, hogy nem fogok több gyereket szülni. Emilia betegsége után, rettegtem attól, hogy teherbe essek és újra végig keljen mennünk a tortúrán. Ezért nem tudtalak hibáztatni sosem a félrelépésért, elvégre saját kezűleg löktelek - nem tudja befejezni a mondatot. Férje megcsókolja, úgy ahogy kapcsolatuk elejétől kezdve, szenvedélyesen és tele szeretettel.
- Várjuk meg az eredményeket. Meg persze beszélni kell erről Ria-val is - felhúzza a szemöldökét és az emelet felé bök a fejével. 

Békésen telik el a vacsorájuk. Mindenki beszámol arról, hogy milyen napja volt és élvezettel mesélnek arról, hogy milyen terveik vannak a nyári szünet utolsó hetére. Boldogok. Látszik a szemükben, hogy elégedettek az életükkel. A desszertet szokás szerint a nappaliban fogyasztják el a gyerekek, míg a szüleik összepakolják a konyhát. Mariana felhúzott szemöldökkel figyeli a szüleit. Napok óta furcsán viselkednek, megállapítása szerint.
- Ria, te nem jössz? - Josey kérdő szemekkel néz nővérére. Az válaszra sem méltatja a húgát, kezét megrázza, majd közelebb megy szüleihez. Már egy hete megkapta a jelentkezési értesítőt, de eddig félt megmutatni a szüleinek. Fél, hogy nem fogják helyeselni a döntését. Előhalássza a borítékot a zsebéből és a konyhaszigeten édesapja elé csúsztatja.
- Csaknem? - izgatott lesz az arca, ám, amikor elolvassa, hogy mi áll benne, megdöbben. - Barcelona? - erre a kijelentésre édesanyja kezéből kiesik a konyharuha. Értetlenül néznek lányukra, aki még rosszabbul érzi magát. Remélte, hogy örülni fognak.
- Mariana, mi ez az egész? - anyja olvasni kezdi az értesítőt, majd mikor a végére ér, még inkább meglepődik - Már több mint egy hete nálad van? Miért nem szóltál hamarabb? Nem is említetted, hogy külföldre is jelentkeztél? - szomorúság keríti hatalmába a konyhában tartózkodókat. Senki nem tudja mi lenne a legmegfelelőbb, amivel meg lehetne oldani a helyzetet.
- Ria, szívem? Kérlek!? - apja kék szemei félelmet tükröznek. Félti a lányát. Az is elég megrázó, hogy egyetemre megy a kislánya, dehogy külföldre, elképzelni se tudja, hogy fogják kibírni a hiányát.
- Sajnálom! De eddig azért nem mondtam, hogy nem is reméltem, hogy fel fognak venni. De mikor megkaptam a levelet, megijedtem. Figyeljetek, tudom, hogy a sajátotoknak tekintettek, és én is szüleimnek tartalak titeket, meg kell találnom önmagamat és meg tudnom, hogy kik az őseim. Azt se tudom, kik a biológiai szüleim és szeretnék egy kicsit megtudni önmagamról. Sosem lehetek elég hálás azért, mert engem választottatok és felneveltetek, szeretettek, de meg kell értenetek - könnyeivel küszködik. Nem mer szüleire nézni. Letörten leül egy székre és tenyerébe temeti az arcát.
- Ebben lehet, hogy tudunk segíteni - szinte suttogja a szavakat édesanyja. Értetlenül emeli fel a fejét a lány. - A szociális-munkás, aki az örökbefogadásodat bonyolította le, talált egy kisfiút, aki a féltestvéred. Öt éves és Barcelonában van. A válaszunkra várnak, hogy szeretnénk-e esetleg örökbe fogadni. A neve Jesus - előveszi a telefonját és megmutat egy képet a lányának. Míg ő tanulmányozza a kisfiú arcát, a szülei átkarolják két oldalról.
- Komolyan megtennétek értem? - értetlenül néz fel a lány, egy pillanatra úgy néz ki, mint három évesen, mikor meglepődve nézett fel szüleire, mikor azok elmondták neki, hogy kistestvére lesz.
- Bármit megtennénk érted! Hisz a lányunk vagy! - erősen magához öleli a lányát és közben szeretetteljesen néz fel férjére. Tudták, hogy Mariana az utóbbi időben keveset kért tőlük, mert úgy érezte, hogy nincs hozzá joga. Ez az egyik osztálytársának köszönhető, aki gúnyolni kezdte sötét haja és színes bőre miatt. Még idejében elkapták a tanárok a dolgot, és megoldották a problémát, de mély nyomott hagyott a lányban az a mondat, hogy „Nem is vagy a családod egyenrangú tagja”.
- Anya, lehetne, hogy kihagyjak egy évet, hogy együtt lehessek az öcsémmel?

2017. 04. 10.

Huszonegyedik Fejezet

Kedves olvasók!
Tudom, hogy egy ideje már nem jelentkeztem ezért egy hosszabb részt hoztam nektek! Remélem elnyeri tetszéseteket, kérlek hagyjatok valami nyomot magatok után! Jó olvasást!
xxAlexis

MAX - Lights Down Low
Egy gyermek elvesztése után, a szülőknek felállni és tovább lépni a legnehezebb dolog a jövőre nézve. Nem tudják elképzelni, hogy tudnak élni a nélkül, ami a folytatást, egy újabb fejezetet jelentett volna. Nehezen lehet fájdalmasabb dolgot elképzelni, minthogy egy szülő túl élje a gyermekét. Onnan felállni a legnehezebb. Folytatni az életet, mintha nem szakították volna ki a szíved a helyéről. És a sajnálkozás, az a rengeteg együtt érzés, amit egy ilyen tragédia ki tud váltani az emberekből. Mindenki úgy néz rád, mintha fertőző lennél. Hogy attól, hogy megérintenek a saját gyerekeinek az életét is kockára teszik. Pedig, elképzelni sem tudják, hogy te mennyi harcoltál azért, hogy megszülessenek a gyermekeid és biztonságban legyenek. Nem a te hibád, hogy a tragédia megtörtént.

- Anya? - az egyetlen olyan hívás, amire minden kiesik a kezedből és szinte repülsz, hogy bármit megtehess nekik. Mikor meglátod, ahogy belép a konyhaajtón és fülig ér a szája, mert már az egész házat felkutatta érted. Megkönnyebbül, hogy jól vagy és itt vagy, hogy segíts neki.
- Miben lehetek szolgálatodra, Josey? - megtörli a kezét egy konyharuhában és erősen magához öleli lányát. Már 16 éves. Lassan olyan magas lesz, mint az anyukája. A testfelépítése is hasonló. Haja még mindig vöröses barnán pompázik fején, szeme is barátságos barnán szemléli a világot. Nem ellenkezik a homlokára kapott puszin. Ő nem olyan, mint a többiek. Ő igényli a fizikailag kifejezett érzelmeket. Szereti, hogy megölelik, ezt főleg a szüleitől várja el.
- Arra gondoltam, hogy mit szólnátok ahhoz apuval, ha péntek estére áthívnánk pár barátunkat és itt aludnának? - zavarban van. Nem kért soha ilyet a szüleitől. Mindig a testvérei voltak azok, akik előálltak az ilyen ötletekkel, de most úgy érezte, hogy neki is tenni kell valamit a közösségért. Elvégre négyen vannak, mindnyájuknak dolgozni kell azért, hogy békesség legyen közöttük.
- Szóval, ha érthetőbbek akarunk lenni, pizsama partit akartok tartani? - édesanyja felhúzza a szemöldökét és úgy figyeli, ahogy lánya zavarában egyik lábáról a másikra helyezi testsúlyát és a haját babrálja.
- Nem nevezném pizsama partinak. Inkább egy olyan ott- alvós - filmezős - bulinak - felemeli a kezét, miközben beszél, de még mindig nem mer az anyjára nézni. Pedig, ha megtette volna, már rég rájönne a mosolyából, hogy engedélyt kapnak.
- Áh értem, szóval nem egy parti lesz, hanem egy buli. Apáddal mi is hivatalosan vagyunk? Van esetleg valami dresscode? - összeráncolja szemöldökét, miközben anyja felé kapja a fejét. Hitetlenkedve néz rá, viszont, mikor meglátja az arcát, elvigyorodik.
- Hát, ha nem baj, ezt most ki kellene hagynotok. Viszont megengedjük, hogy ti vásároljatok be és segítsetek a plusz matracok felvitelében - felül a konyha szigetre és onnan figyeli szülője reakcióját. Sejthette volna, hogy nem lesz gond, hisz sosem volt probléma, ha hétvégére áthívják a barátaikat. Mindig azt mondják nekik, hogy inkább náluk gyűljenek össze, mint valami idegen helyen. És a barátoknak sem volt baj, mert imádtam a Tomlinson - családnál látogatóban járni.
- Aha, szóval a cseléd munka az öregekre marad, míg ti jól szórakoztok - fejével int, hogy menjen hozzá közelebb. Így tesz, hangosan nevet, míg hagyja, hogy erősen magához ölelje anyukája. - Mondd meg a többieknek, hogy a takarítás rátok marad - halkan suttogja a lánya fülébe, de elég hangosan ahhoz, hogy a konyhába belépő gyermekei is hallják. Hangosan ellenkeznek, de látva, hogy anyjuk kivételesen komolyan gondolja, elhallgatnak. - Ha ahhoz elég idősek vagytok, hogy házi bulit tartsatok, akkor ahhoz is, hogy másnap kitakarítsatok. Viszont, ha csak egy üveg alkoholt is meglátok a kezetekben, repültök a háztól - fenyegetően felemeli a fakanalat a kezében és mélyen, mind a négy gyermeke szemébe néz. Nem mernek hangosan hangot adni nem tetszésüknek. Csak a szemüket forgatják, de mélyen hallgatnak. Tudják, hogy sosem küldené el őket otthonról. Túlságosan félti őket, ahhoz, hogy egy pillanatig is komolyan gondolja. Belle nagynénjüktől tudják, hogy Marin nagymamájuk elküldte az anyjukat bentlakásos iskolába, mikor 16 éves volt. Elképzelni sem tudták, hogy milyen lehetett. Az anyjuk sosem mesél a múltról. Csak a jelenben él. A jövőre koncentrál, arra, ami még előttük van. Hangosan becsapódik a bejárati ajtó és az apjuk hangos üdvözlése hallatszik. Egy emberként kelnek fel és sietnek elé. Üzleti úton volt és már négy napja nem látták. Nagy öleléssel köszöntik. Beszélgetést próbálnak kezdeményezni, de tudják, hogy felesleges próbálkozás. Először úgy is az anyjukat fogja üdvözölni.
Ez most sem volt másként. Belép a konyhába és mosolya még szélesebbre húzódik az arcán. Azok a csillogó szemek, ahogy feleségére tudott nézni, lehengerlő volt. Tudta mindenki, hogy ők ketten, életük végéig ki fognak tartani egymás mellett. Közelebb megy feleségéhez és szenvedélyesen megcsókolja. A gyerekeik vigyorogva állnak a konyhaajtóban és nézik őket. Boldogok voltak, hogy ők még mindig ennyire szeretik egymást. A barátaik szülei szinte mind elváltak. Csak nekik van egyben még a családjuk, ezt nagyon megbecsülték és dolgoztak azért, hogy így is maradjon.
- Na és most meséljetek, hogy miből maradtam ki! - leül az asztalfőre és gyerekeire pontosítja az összes figyelmét. Egyszerre kezdenek el mesélni. Hangzavar keletkezik, de a szülők csak mosolyogni tudnak. Élvezik, hogy a gyerekeik élvezik az életet.
- Akkor, ha jól értelmezem, a hétvégén partit adunk? - hátulról megöleli a feleségét. A gyerekeik már mind felmentek az emeletre.
- Nem tudtam nemet mondani. Josey-t küldték - tehetetlenül felemeli a kezét. Fejét férje vállán pihenteti. - Ki kell használnunk minden időt míg itt vannak. Mariana nyáron Londonba fog menni, hogy elkezdje az egyetemet. Azt akarom, hogy jól érezzék magukat. Emlékeket gyűjtsenek - megfordul férje ölelésében és így néz fel rá. Szemei körül a ráncok elmélyültek. Halántékánál az ősz folt egyre jobban terjed. Arca enyhén borostás. Mély karikák ülnek a szemei alatt. Nem sokat aludhatott az utóbbi napokban.
- Milyen volt az utad? Sikerült mindent elintézni? - tudja, hogy baj lehetett a kiadónál. Csak akkor kellett elutaznia, ha baj volt. Ha valami nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Nagyot sóhajt. - Nem baj, majd megoldódik - mosolyog, és apró csókot lehel férje arcára. Kibontakozik az öleléséből és újra a vacsorára koncentrál. Nem szeretné, ha odaégne.
- Miért nem csinálunk még egy gyerkőcöt? - férje arcán izgatottság látszódik. Első őszinte reakciója, hogy hangosan nevetni kezd. Nem hiszi el, hogy élete párja képes ezt tényleg megkérdezni. Viszont, mikor vonásai komollyá változnak, lefagy a mosoly az arcáról. Megdöbben. Nem tudta, hogy így érez.
- Te most komolyan beszélsz? - szemöldökét összeráncolja. Finoman megsimítja férje arcát, mire az összerándul. Valami nagyon bántja, elszomorítja őt. - Louis, mit nem mondasz el? - aggódva szemléli a férfit, aki erre megkerüli a konyhaszigetet és háttal áll meg feleségének.
- Csak nem hallod őket? - kezével az emeletre mutat. Gyerekeik hangosan nevetnek valamin. Tény, hogy imádják őket és egy percre sem bánták meg azt, hogy négy gyereket vállaltak, de sosem beszéltek arról, hogy többet szeretnének.
- Drágám, szerintem épp elég dolgunk van négyükkel. Meg, azt se felejtsd el, hogy már én is megöregedtem - szórakozottan felnevet. Próbál mosolyt csalni az arcára, de nem sikerül.
- Ugyan már Ginny, Jack már 13 éves. A lányok még idősebbek. Lenne kapacitásunk még egyre - értetlenül néznek egymásra. Nem értik, hogy a másik fél, miért viselkedik így.
- Louis, 44 éves vagyok. Kockázatos lenne rám és egy babára is. Már nem tudnék egyszerűen csak kihordani egy babát - megkísérli, hogy közelebb lép a férfihoz, de az hátrál egy lépést.
- Örökbe is fogadhatnánk - szemei megtelnek könnyel. Vágyik valamire. Valami olyanra, ami új kezdetet jelenthet. Eddig minden gyerekük ezt jelentette. Egy új korszakot.
- Már nem kapnánk. Te is tudod, hogy túl öregek vagyunk hozzá - elzárja a szósz alatt a gáztűzhelyt. Megtörli a kezét a kötényében. Megkerül mindent és erősen magához vonja a férjét. Már tudja, hogy mi rontotta el ennyire a kedvét. - Tudom, hogy hiányzik, de nem próbálhatod meg pótolni mással a hiányt, amit érzel - végig simít a karján, ami most kétségbeesetten szorítja feleségét.
- Csak arra gondoltam, hogy ha lenne valami új az életünkben, akkor könnyebb lenne - sajnálattal vannak telve zafírkék szemei. Az elfojtott könnyektől, még gyönyörűbben csillognak.
- Figyelj, már sok mindenen mentünk keresztül együtt. Ez sem lesz másként. Átsegítjük egymást ezen. Tudod, mi mindent túlélünk - bátorítóan rámosolyog, de csak egy beleegyező sóhajt kap. - Szeretnéd, hogy kimenjek veled a sírjához? - végig simít az arcán. Letörli az apró könnycseppeket. Megrázza a fejét. Valami olyat suttog, hogy egyedül kell megtennie.
Pár éve történt egy szörnyű baleset, amiben Louis elvesztette a mostohaapját. Nagyon nehezen dolgozza fel. Próbál újra önmaga lenni, de megviselte Mark elvesztése. Felesége próbál segíteni, de mindenki máshogy dolgozza fel a gyászt. Mind keressük a kiutat ebből, de nehéz. A szeretteink hirtelen elvesztése a legmegrázóbb. Időd sincs felkészülni. Bár erre nem lehet felkészülni, még, akkor sem ha tudja az ember, hogy előbb-utóbb be fog következni a legrosszabb.

Hangos gyerek zsivaj tölti be a modern építésű családi házat. Épp a konyhát lepi el a gyerekhad, hogy felvigyék az előre elkészített ennivalót.
- Anya, mogyoróvajasat csináltál? - a fiú kikerekedett szemekkel néz anyjára. Látszik rajta, hogy ő az egyetlen fiúgyermek. Mindenki körbe rajongja. Három lány után felüdülés volt nekik, hogy lett a fiú is.
- Épp most akartam neki fogni - homlokon csókolja a fiát, aki erre felhúzza az orrát. A bejárati ajtó csengője zavarja meg a társaságot. - Jövök mindjárt. Ne nyúljatok semmihez! - nyomatékosítja szavait, szúrós nézésével. Az ajtóhoz vezető úton összetalálkozik férjével, aki épp átvette a csomagot a futártól.
- Hmm, van egy titkos hódolód, aki miatt aggódnom kellene? - játékosan rá kacsint a feleségére, majd egy csók kíséretében átadja neki a csomagot.
- ANYA! - épp mikor kezdték úgy érezni, hogy mindent maguk mögött hagyhatnak, velőt rázó kiáltás tölti be a házat. A csomag hangos csattanással ér földet. A benne lévő kristály poharak apró darabora törnek. Gyémántként csillognak, ahogy a lemenő nap sugara bevilágítanak az előszoba ablakain.

2017. 02. 19.

Huszadik Fejezet


Colouring - Everything Has Grown
Hideg tavaszi reggel van. A fákon már megjelentek az újjászületés jelei. A virágok szárai elkezdtek kibújni a földből. Újra hallani lehet a madarak csivitelését. A nap melege szeretettel öleli körül az átfagyott tájat. Elindult a megújulás. Mindenki készen állt az új kezdetre. Az emberek mosolygósabbak, érdeklődőbbek. Szívesen megállnak csevegni az ismerőseikkel és nem szaladnak tovább, hogy a jóleső meleget adó házba érjenek. A színek élénkebbnek tűnnek. Olyan, mintha minden megváltozott volna, de mégis minden ugyan olyan. Azonban még látszik az elmúló tél nyomai. A föld még néhol fagyos. A szél hidegen süvít. A fákról még hiányoznak a levelek. Sok minden történt a világban. Emberek születtek és haltak meg. Gyerekek árvultak el és szeretők vesztették el szerelmüket. Kegyetlen a világ. De a természet változása arra sarkal mindenkit, hogy tovább lépjen. A napsütéstől és madarak énekétől mindenkinek mosoly ül az arcára, de egyik mosoly sem olyan mű és fájdalmas, mint egy magányos padon ülő nőé. Jegygyűrűjét forgatja az ujján. Sárgarózsa csokor hever mellette a földön. Az elhervadt virágok szirmait, szomorúan fújja el a szél. Tehetetlenek, az erős fújással szemben.
- Ma van a tizennyolcadik házassági évfordulónk. Rengeteg idő telt el. Mariana most kezdte a gimnáziumot. Nagyon izgatott, alig tudott az este elaludni. Az ikrek is nagyon élvezik az iskolát. Bár szívesebben maradnának otthon velem, elmennek és a legjobb teljesítményt nyújtják. Jack, élvezi az iskolát, ami mindenkinek nagy meglepetés volt, mert a felkészítőt gyűlölte, viszont rengeteg barátot szerzett magának. Már első nap, csak elengedte a kezem és berohant jásztani a többiekkel. Ijesztő, hogy mennyire hasonló a természete Joe-hoz. Külsőre teljesen olyan, mint Louis. Ugyan azok a táskás szemek, a huncut mosoly és a tejfel szőke haj. Ha akartuk volna, se hasonlíthatna jobban hozzá. A tanárok dicsérik őket. Elképzelni sem tudják, hogy nevelhettünk négy ilyen jó gyereket. Pedig ha tudnék! Minden este bolondokháza van. De jó gyerekek. Nagyon szeretem őket. Te is szeretnéd őket! - apró könnycsepp folyik végig az arcán, ahogy végig futtatja kezét a hideg márványon. Ő választotta ki húsz évvel ezelőtt. - Már kilenc éve lakunk Brighton-ba. Gyönyörű hely. Imádom, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem a tenger. Boldog vagyok. Hosszú idő után először az vagyok. Utálom, hogy a gyerekek keveset vannak otthon, de mikor a vacsora asztal mesélni kezdik az aznapi élményeiket, minden áldozatot megért. Hiányzol - felállt a padról. A rózsákat szépen elhelyezi a sírkövön, melyen a Jack Norman Marin név szerepelt. „Szerető apa és férj.”


A tengerparton gyönyörű színek játszanak, ahogy a nap lemenőben van. Káprázatos látvány. A sirályok hangja hangosan visszhangzik a kikötőben. Kezd lecsendesedni a város. Egyre kevesebb kocsival lehet találkozni. Az emberek otthon töltik az idejüket. Kiélvezik az utolsó pillanatokat, még mielőtt beindul a tavaszi hajtás. Az éttermek zsúfolásig tele vannak. Lehetetlen szabad asztalt találni, ám egy idősödő férfi mégis kap egyet, egy eldugottabb csendesebb helyen az egyik jól menő étteremben. Felesége felé nyújtja a kezét és bevezeti a helységbe. Bárhová mennek, az emberek felfigyelnek rájuk. Van valami a megjelenésükben, ami tiszteletet és ámulatot vált ki. Látszik, ahogy egymásra néznek, hogy még mindig szeretik egymást. Tizennyolc év házasság mit sem változtatott rajtuk.
- Boldognak tűnsz - a férfi összekulcsolja ujjaikat az asztalon. Elképzelni sem tudja, hogy felesége hogy lehet ennyire gyönyörű. Már 4 gyereket felnevelt, lassan csak ketten maradnak a házban. De egy felesleges ránc sincs az arcán, csak azok, amik akkor tűnnek fel, mikor nevet. Imádja azokat a ráncokat, mert azok mutatják meg, hogy mennyi örömük volt az életben. Azt az egy jó tanácsot kapta az apjától, hogy nevettesse meg a lányt, akit éppen kiszemelt magának és akkor nyert ügye lesz. Meg azt, hogy lépjen le, amelyik hamar csak tud. Látszik, hogy kinek mi a fontos. De ő sosem hagyná el a családját.
- Mert az vagyok - őszinte mosoly jelenik meg a nő arcán. Tényleg így is érezte. Az utóbbi pár évben normalizálódott az életük. Nem veszekedtek, a gyerekekkel sem volt baj és minden gördülékenyen ment. A barátaikkal nagyon jó a kapcsolatuk és bár ritkán találkoznak, olyan, mintha egy napot se töltöttek volna külön. - Tudod mi jutott eszembe? Emlékszem, mikor Emilia-val voltam terhes, otthon ültem nagy hassal és azon gondolkoztam, hogyan fogjuk megoldani azt, hogy dolgozzak és gyereket neveljek egyszerre. Megszállottja voltam a munkámnak - jóízűen felnevet. Egy csöppnyi keserűséget nem érez azzal kapcsolatban, hogy otthagyta az állását tizenhat évvel ezelőtt.
- Emlékszek rá. Mindig azon agyaltál, hogy vajon a főnököd, mit fog szólni, ha babakocsival állítasz be dolgozni. Fel se merült benned az, hogy szabadságot veszel ki, vagy, hogy feladd a munkád - mindketten nevetnek. Szeretettel néznek egymásra. Melegség tölti el mindkettőjüket, ahogy az emlékre gondolnak. Már nem éreznek keserűséget, ha a lányukra gondolnak, akit elvesztettek. Persze hiányzik nekik, de gyermekeik, akiket mindennap magukhoz ölelhetnek, kitöltötték az űrt, amit éreztek. - Nem bántad meg, hogy nem mentél vissza dolgozni? - meglepődik a nő a kérdésen. Már nagyon régen nem beszélgettek erről. Hisz olyan természetes volt, hogy ő otthon van. Akkor se merült fel a kérdés, mikor Jack elkezdte az előkészítőt. Mindig is úgy gondolta, hogy ha eljön az ideje, visszamegy dolgozni, de nem érezte a hiányát. Négy gyermekük elég feladatot ad ahhoz, hogy ne unatkozzon.
- Nem hiszem. Nem. Örülök, hogy ott lehettem az összes előadásukon és részt vehettek mindenben, mert volt időm elmenni - mélyen férje szemébe néz. Őszintén mosolyogni kezd, mikor meglátja a kétkedést Louis szemeiben. - Komolyan mondom. Nem hiányzik, hogy mások házát keressem meg és dekoráljam ki. Épp elég a sajátunkkal foglalkozni - erősen megszorítja a férfi kezét. Kellemes bizsergés fut végig a testén. Elképesztő, hogy tizennyolc év után, még mindig ilyen reakciót vált ki belőle. Nem tudta elképzelni, hogy valaha eljutnak erre a szintre. Főleg azok után, miken keresztül mentek.
- Min gondolkozol? - a férfi érdeklődve szemléli feleségét. Felteszi a kérdést, de úgy is tudja rá a választ. A múlton mereng. Azokon a dolgokon, amik megtörténtek velük. Túl sok titok veszi körül őket. A gyerekek nem tudják, hogy mi minden történt azelőtt, hogy ők megszülettek. Egyedül a megismerkedésük történetét mesélték el. Lolly-nak ez a kedvence. Mikor kisebb volt újra és újra el kellett neki mondani. Ez volt évekig az esti meséje. Érdekes, hogy a többieknek az eljegyzés a kedvenc története. Pedig nincs benne semmi érdekfeszítő. Nem volt meg a nagy romantikus gesztus, ahogy a legtöbben gondolják. Egyszerűen csak vacsorát főzött a nőnek. Beszélgettek majd mikor kimentek a teraszra elfogyasztani a desszertet, feltette a kérdést, miközben elővette a gyűrűt. Egyszerű, de mégis hatásos. Épp ez tetszett meg Ginny-nek is anno. Sosem volt szükségük arra, hogy felvágjanak azzal, amijük van. Ők, tipikusan azok az emberek, akik mindent megtartanak maguknak és nem kürtölik szét a világnak, ahogy azt mindenki más szeretné. Annak ellenére, hogy Brighton elég nagyváros, róluk érdekes módon előszeretettel beszélnek az emberek. Nem értették sose, hogy miért. Talán Louis állása miatt? Vagy a hatalmas ház teszi? Netán a négy gyerek? Sose fogják megtudni a választ, de az biztos, hogy egyáltalán nem olyan életet élnek, mint ahogy a kívülálló emberek gondolják.
- Szeretlek - meglepődik a nő, hogy férje ilyen hirtelen feladja. Értetlenül néz rá. Nem tudja hova rakni a viselkedését. Miért zárta le ilyen hamar a beszélgetést? Látja rajta, hogy nem győzte meg azzal, amit mondott. Tudja, hogy Louis úgy gondolja, hogy túl sok áldozatot hozott a családjáért.
- Louis? - kérdőn felemeli szemöldökét. Belenéz férje kék íriszeibe, de látja, hogy elvesztette. Valami megzavarta és ezzel tönkre téve a pillanatot. - Ideje lenne elkezdenünk őszintének lennünk, nem gondolod? - esdeklő a tekintete, de hangja határozott. Nem fogja megengedni, hogy akkorra romoljon meg a kapcsolatuk, amikor már csak kettejükről kell gondoskodni. Persze az még arrébb van, de az elmúlt évek is olyan hamar elteltek. Alig vették észre és a legidősebb lányuk tizenhat éves lesz. Gimnáziumba jár. A jövőjét tervezgeti. Hamarosan egyetemre megy és elköltözik. A férfi meredten néz egy pontot az asztalt borító terítőn.
- Azt mondod? Könnyíteni szeretnél a lelkiismereteden, hogy ne érezzem úgy, hogy minden az én hibám? - késként hasítanak a nő szívébe férje szavai. Nem érti, miért mondja ezeket. Hisz nem tartja hibásnak semmiért. Ami történt meg történt. Megbeszélték és tovább léptek.
- Mégis miről beszélsz? Miért mondtad azt, amit? - könnyek gyűlnek a szemében. De férfi vonásai csak még jobban megkeményednek. Mély levegőt vesz, és közben becsukja a szemeit, azonban nem mond semmit. Felemeli kezét, mire megjelenik egy pincér a számlával. Kifizeti, majd feláll. Megvárja, míg felesége elkészül. Előre engedi, de testbeszédükből érezni lehet, hogy feszültség van közöttük. Érdeklődve néznek rájuk az emberek. Furcsának tartják, hogy mennyire megváltozott minden, ahhoz képest, ahogy beléptek.
Ahogy sétálnak az utcán, a férfi megpróbálja megfogni felesége kezét, de az elrántja. Nem bírná elviselni, ha még az érintését is éreznie kellene. Így is épp elég fájdalmat okozott neki az elmúlt percekben. Nem érti mire fel volt ez a nagy váltás? Elvégre azért jöttek ma el, hogy megünnepeljék azt, hogy lassan két évtizede együtt élnek. Néma csend telepedik az autóra, ahogy beülnek. Egyikük sem szólal meg. Hálásak, hogy a gyerekek nem alszanak ma otthon. Szerencséjük van, hogy a nagyszülők a közelben laknak. A motor leáll, mikor a garázsajtó becsukódik mögöttük. Kiszállva az autóból, a férfi megpróbálja magához ölelni a nőt, de az kibontakozik karjai közül és a ház felé veszi az irányt. Bezárja maga mögött a bejárati ajtót és úgy tesz, mintha a férje nem is lenne ott. Felsétál az emeletre. Szépen beakasztja a kabátját és cipőjét berakja a neki szabadon hagyott helyre. Megfogja a fürdő köntösét és magára zárja az ajtót. Ahogy elkezdi lemosni a sminkjét, halk kopogást hall az ajtón. Nem reagál. Most nincs kedve beszélni a férfival.
- Ginny, kérlek! Ne haragudj! - őszinte sajnálat hallatszik a hangjában. Tehetetlenül áll a tükör előtt. Emlékképek pörögnek végig a szeme előtt, azokról a dolgokról, amiket még sosem mondott el a férjének. Sose gondolta, hogy valaha érezni fogja a késztetést, arra, hogy a legsötétebb titkaiba beavassa.
- Miért? - egyszerű kérdés, mégis meghátrál a férfi. Nem sejtette, hogy ilyen hamar választ kap a kérlelésre. - Miért kell mindig megbántanod? Mitől félsz ennyire? Hogy elhagylak? Húsz évet erre kapcsolatra áldoztam az életemből. Nem tudnám nélküled elképzelni az életemet. Miért nem bírod ezt elfogadni? - düh és sértettség kevereg a nő tekintetében. Képtelen megérteni férje viselkedését. Nem gondolja, hogy ezt érdemelné. Főleg azok után, amin keresztül mentek.
- Mert nem érdemellek meg - lehajtja a fejét, és leül a lépcsőre. Feleségére néz, aki zavartan áll előtte.
- Nem vagyunk tökéletesek. Mind követünk el hibákat. Megbocsájtottam. Ne rágódj a múlton - megfogja a kezét és bíztatóan rá mosolyog. Elfáradt már abban, hogy mindenkinek bizonygatnia kell a tökéletlenségét. Ő is csak egy ember, aki tett olyan dolgokat, amik rosszak.
- Ugyan, neked nincs a múltadban olyan, amit takargatnod kellene. De nekem? Egy halott barátnő és egy affér? Ez tökre teheti az életünket - szarkasztikusan horkant egyet, miközben beszél. Kezeit a térdén pihenteti. Most, ebben a megvilágításban, nagyon öregnek és törékenynek tűnik. Idén negyvenhat éves lesz. Nagyon jól tartja magát. Még csak most kezdett el őszülni. Hajszálvékony ráncok jelentek meg a szemei körül meg a homlokán. Azonban Ginny, még mindig a legvonzóbb férfinek tartja, akivel valaha találkozott.
- Csak nem tudsz róla - a férfi szemöldöke kérdőn felhúzódik. Felesége tekintete elsötétül. Neki dől az ablakpárkánynak, ami a lépcsővel szemben található. Mélyet sóhajt, majd mesélni kezd. Sose akarta, hogy Louis tudomást szerezzen Dean-ről, vagy arról, amit jelent neki. Nem akarta, hogy tudja, hogy mik történtek vele, hogy mitől ennyire rossz a kapcsolata az anyjával. Nem akarta, hogy sajnálja és törékenynek tartsa.
Figyelmesen hallgat. Nem vág közbe felesleges kérdésekkel. Hagyja, hogy mindent úgy mondjon el, ahogy akar. Sok mindent kell végig gondolnia. Sok olyan információt tudott meg, amihez idő kell, hogy feldolgozza. Azonban mikor felesége elhallgat, feláll, és erősen magához öleli.
- Sose gondoltam, hogy ennyire erős vagy. Remélem a gyerekeink örökölték ezt a tulajdonságodat - megcsókolják egymást. Nem beszélnek többet a múltról. Most már mindketten tudnak mindent. Húsz év kellett ahhoz, hogy ténylegesen megismerjék egymást. Hogy úgy legyenek őszinték, hogy megbántanák egymást. Nehéz feladat szeretni valakit úgy, hogy mindent tudunk róla, és ő is tud mindent rólunk. Viszont, hogy ténylegesen felfedjük az igazi énünket, akkor életünk legboldogabb utazása elé nézhetünk.

2016. 12. 27.

Tizenkilencedik Fejezet

Hónapokkal korábban

Noah Cyrus - Make Me (Cry) feat. Labrinth
A múlton rágódni felesleges. Nem változtat semmin, ha folyamatosan azon jár az ember agya. Meg kell tanulni tovább lépni és elfelejteni. De milyen mennyiségben lehet elfelejteni a múlt történéseit? Meddig egészséges, hogy mindent a tudatalattiba raktározunk, és nem foglalkozunk vele? Előbb-utóbb úgy is eljönnek, és csak még jobban felzaklatják az embert. Meg kell tanulni együtt élni velük, ez igaz, de tudni kell feldolgozni és szembe nézni velük. Feltenni a rég eltemetett kérdéseket és megkapni a régen várt válaszokat. Szüksége van az embernek arra, hogy megtudja a miérteket.
Pontosan ezt gondolta Ginny is, mikor felkereste Dean-t. Úgy érezte, hogy itt az ideje, hogy mindent megtudjon. Az anyával történt beszélgetés évekig kísértette. Nem értette, hogy miért akarná az anyja, hogy egy olyan emberrel legyen, aki a halálát akarta. Évek kellettek, hogy összeszedje a bátorságát. Nem tudott megnyugodni a lelke. Beszélnie kellett az emberrel, aki tönkre tette. Aki miatt annyiszor eltaszította magától Louis-t. Aki miatt félt megbízni másokban. Aki miatt félt szeretni. 
Idegesen szállt be a liftbe. Tudta, hogy most megváltozik majd az élete. Talán visszatalál önmagához és felhőtlenül boldog lehet. A nyolcadik szinten van Dean irodája, a portás szerint. Csend uralkodik az emeleten. A légkondicionáló zavaró zúgása hallatszik csak. Bizonytalanul indul el. Nem tudja pontosan hova kell mennie. Érdeklődve olvassa az ajtókon kitett névtáblákat. Megdermed, mikor a Dean Thomas néven megakad a szeme. Biztosítási cégnél dolgozik. Nem meglepő, hogy itt keresi fel. Rengeteg ügyfele lehet. Erőtlenül nyitja ki az ajtót. A szobában egy asztal áll, amely mögött egy barátságos lány ült.
- Időpontra jött kisasszony? - mosolyogva szólítja meg a megilletődött nőt.
- Nem, de beszélnem kell a főnökével. - elcsuklik a hangja. Egy aggódó feleségnek tűnhet, aki a beteg férje papírjait jött elintézni. Tudta, hogy ezt gondolja a lány. Látszott a szemében a sajnálat.
- Megmondaná a nevét? - elővett egy darab papírt és tollat.
- Mrs. Tomlinson - megköszörüli torkát, ahogy kimondja. Illedelmesen leírja, majd feláll és bekopog egy ajtón, ami bizonyára Dean irodáját választotta el.
- Fáradjon be, asszonyom - kitárja az ajtót. Félénken belép. Bezáródik mögötte az ajtó és tudja, hogy innen már nincs vissza út. Egy hatalmas asztalnál ül, háttal neki. Lassan fordul meg a székkel. Az arca ugyan olyan döbbent volt, mikor megpillantotta az előtte álló nőt, mint a nő bátyáé, mikor bejelentette, hogy felkeresi a férfit.
- Szia - halkan szólal meg. Nem tudja, hogy tálalja a mondandóját. Napok óta ezen gondolkozik, de nem sejtette, hogy a férfi jelenléte ilyen érzelmeket vált majd ki belőle. Fekete öltönyt visel, világoskék inggel. - Jól nézel ki - őt is meglepi, hogy hangosan kimondja, de ez az igazság. Még mindig jó képű, sőt most még jobban néz ki, mint akkor, mikor együtt voltak.
- Foglalj helyet - felpattan és a sarokban elhelyezett kanapéhoz kíséri a nőt. - Egy italt? - nagyra nyílt szemekkel néz rá. Keze automatikusan a brandys üveg felé indul el. Régen mindig ezt ittak. Ennyi év után, még mindig emlékszik rá. Pedig már rég nem gondolt a nőre. 
- Igen, kérek - kényelmesen elhelyezkedik az ülőgarnitúrán. Elengedi a kabátját és a táskáját. Keresztbe teszi lábait és vár. A férfi sokáig matat az italos szekrénynél. Zavarban van. Életében talán először viselkedik így Előtte. Remeg a keze, amit csak az italok ingadozásából lehet látni. A nő kezébe adja a poharat, majd helyet foglal mellette.
- Miben segíthetek? - teljes felsőtestét a nő felé fordítja. Kíváncsi rá, hogy mi vette rá arra, hogy ennyi év múlva felkereste.
- Nem kellett volna ide jönnöm - fájdalmasan felnevet. Szemében megjelenik egy szikra, amit még sosem látott.
- Mi történt? - hangja együtt érző. Szeretné kárpótolni azért, amin keresztül kellett mennie, mikor még együtt voltak.
- Terhes vagyok - mikor találkozik a tekintetük a nő szívszaggató zokogásba kezd. Kiveszi a kezéből a poharat, majd erősen megöleli.
- Gratulálok - megsimítja a fejét. A nő rázkódása kezd alább hagyni, de a könnyei még mindig megállíthatatlanul potyognak. - A férjed is biztosan nagyon örül neki - biztató mosoly jelenik meg az arcán. De a nő továbbra is egy pontra mered. Nem szólal meg. Nagyot sóhajt. Lehunyja a szemét. Olyan, mintha próbálna eltűnni a világ szeme elől. Teljes magányba burkolózva és sose jönne elő.
- Még nem tudja - üveges a tekintete. Mint akiből elszállt az életkedv. Sose látta még ennyire megtörtnek.
- Mi bánt ennyire, Lily-m? - furcsa bizsergés fut végig Ginny gerincén. Milyen régen szólították így. Hiányzott neki, de Dean volt egyedül, aki így hívta. Ez csak a kettejük titka volt.
- Mindig is szerettem, mikor így neveztél - őszinte mosoly jelenik meg az arcán. A férfit különös érzést keríti hatalmába. Érdekes, hogy még mindig ilyen hatással vannak egymásra. De hisz szerették egymást. Voltak jó pillanataik is. Volt, amikor tényleg szerelmesek voltak. Amikor el tudta képzelni, hogy együtt öregednek meg.
- Ne tereld el a témát. Látom rajtad, hogy valami összetört - aggódást lehetett hallani a hangjában. Ginny sosem értette, hogy miért taszította el Dean. Hisz szerelmesek voltak. Tudták egymás titkait, és mégis. Elrontott mindent. 
- Miért bántottál? - meglepi kérdése. Nem gondolta, hogy valaha fel fogja tudni tenni ezt a kérdést. A régi Ginny, akit ő ismert nem tette volna. Túlságosan félt a nyílt konfliktustól.
- Nem tudom. Féltem, hogy te is el fogsz hagyni és így próbáltalak meg magamhoz láncolni - le süti a szemeit miközben válaszol.
- De hisz tudod, hogy sose tettem volna ilyet - gyengéden megsimítja a kezét. Sajnálatot érez a férfi iránt. Tudja milyen érzés elveszettnek lenni. Mielőtt megismerte Dean-t, ő is így élte az életét.
- Most boldog vagy? - a tekintet, amivel a nőt szemléli vágyakozással telik meg. Ujja akaratlanul is a nő jegygyűrűjére csúszik. A fehérarany foglalatban ülő gyémánt tökéletes. Ő sose tudott volna neki ilyet venni. Talán már most, meg tudná adni neki, amit akkor kellett volna. Most már tudná szeretni.
- Dean, már három gyerek édesanyja vagyok - megtörtnek tűnik a hangja. Fájdalommal telik meg a szíve. Hát még mindig szeretné őt? Azt hitte már régen elfelejtette.
- Nem válaszoltál a kérdésemre - megköszörüli a hangját. Tekintetét leveszi a nőről. Próbálja megkeményíteni a vonásait, de nem sikerül. Látszik rajta, hogy szenved.
- Azt hiszem valamikor az voltam. Most viszont már csak a gyerekekért élek. - miközben beszél, feláll. Az ablakhoz sétál és Londont kezdi szemlélni. Meggyűlölte a várost. Eddig mindent, amit szeretett elvette tőle.
- Szeretném a gyerekeidet - meglepődnek mindketten az elhangzott mondattól. A nő továbbra sem fordul meg, de kellemes melegség tölti el a szívét. A férfi óvatosan öleli magához a nőt. Tudja, hogy most vesztette el örökre. Tudja, hogy sosem lesz az övé. Mert bármit is tett a férje, sose fogja elhagyni. Ő nem olyan.
- Köszönöm - apró csókot lehel a férfi arcára. Felveszi a kabátját és távozni készül. - Egyszer elmehetnénk valahová. Szeretném megismerni a családodat - apró mosoly jelenik meg mindkettejük arcán.
- Meg van a számom, majd hívj fel - apró bólintás és egy fájó ölelés, majd becsukódik az ajtó. A férfi továbbra is megkövülten áll az ablakba. Tudja, hogy jó döntés volt az őszinteség, így legalább mindketten tovább lépnek és elfelejtik a múlt sérelmeit. Végre felhőtlenül boldogok lehetnek.

A nő reménnyel telve ül be az autójába. Egyenesen a kiadóhoz hajt. A portás hatalmas mosollyal köszönti. Megjegyzi, hogy már milyen régen látta. Nem beszélnek tovább. Ezt a beszélgetést minden egyes alkalommal lejátsszák. A lift meglepő gyorsasággal száguld fel a tizenharmadik emeletre. Charlotte meglepődve köszönti a nőt. Van valami a szemében, amit nem tud értelmezni. Biztos az az oka, hogy már régen járt az irodában. Nem tartja fel a nőt, mert látja, hogy fontos dologról akar a férjével beszélni. Kinyitja előtte az ajtót, majd be is zárja mögötte. Louis szokás szerint a hatalmas bőrfotelben ül és papírokat böngész. Nem néz fel egyből, de mikor nem szólal meg senki, felpillant. Hatalmas mosoly jelenik meg az arcán, mikor meglátja feleségét. Feláll, és erősen magához öleli. Látja, hogy valami bántja a nőt. Megfogja a kezét és a kanapéhoz kíséri.
- Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást? - nem tudja levakarni a mosolyt az arcáról. A mai nap kivételesen gyönyörű a felesége. Nem tudja, hogy lehet ilyen szerencsés.
- Brighton-ba akarok költözni - egy apró könnycsepp folyik végig az arcán. Teljesen más érzelmek kerítették hatalmába, ahogy meglátta a férfit az asztal mögött. Az a pár pillanat, amíg nem vette észre, hogy figyeli, mindent megváltoztatott. Most tudatosult benne az, ami végig az orra előtt volt.
- Tessék? Honnan jött ez a képtelen ötlet? - hangosan felnevet, de mikor látja, hogy felesége komolyan beszél, lefagy a mosoly az arcáról. - Miért most? - szeretetteljesen megfogja a nő kezét, de az óvatosan elhúzódik.
- Mert tudom, hogy megcsaltál - nem fejti ki a dolgot, férje bűnbánó tekintete véglegesíti benne azt, amit már érzett egy ideje. Lecsukja a szemeit. Nem bír a férjére nézni anélkül, hogy ne kezdene el zokogni. Erősnek kell maradnia. Ki kell zárnia a tényt, hogy millió darabra törték a szívét. Louis nem mond semmit. Nem tud megszólalni. Nem sejtette, hogy Ginny valaha is meg fogja tudni. Járkálni kezd az irodában. Hiába néz feleségére, annak még mindig csukva vannak a szemei. Nem tudja eldönteni, hogy mit akar. A bocsánatkéréssel nem sokra megy. Tudja, hogy semmi értelme. Falra hányt borsó lenne. Pár perc után leül. Kezei közé fogja felesége apró és törékeny kézfejét. Finom csókot lehel rá. Nem húzódik el a nő. Ez azt jelenti, hogy nem gyűlöli. Van esély arra, hogy megoldják a problémát.
- Menjünk haza - Louis feláll és próbálja magával húzni a nőt, de az nem mozdul. Vissza leül és várja, hogy történjen valami. Óráknak tűnő percek múlva Ginny kinyitja a szemeit. Mélyen férje íriszeibe néz.
- Miért? - az egyetlen kérdés, amire nem tudja megadni a választ. Nem tudja, de ezt nem mondhatja, mert csak még mélyebb lesz a közöttük keletkezett szakadék. Gondolkozik, de nem talál releváns választ. Azonban, mikor újra feleségére néz, egy megtört asszonyt lát maga előtt. Tönkre tette őt. Milyen érdekes, hogy beigazolódott annak az ellentéte, amit 10 évvel ezelőtt mondott neki a nő. Teljesen meg volt győződve arról, hogy tönkre fogja tenni a  férfit azzal, ha együtt maradnak. De épp fordítva történt. Megtette azt az egy dolgot, amit megígért magának, hogy sosem fogja megtenni, bántani a feleségét.
- Magányos voltam és egy kicsit részeg is - tudja, hogy minden egyes szó felér azzal, hogy megforgat egy kést a nő szívében. Leveszi a zakóját és meglazítja a nyakkendőjét. Az bárszekrényhez lép és italt tölt két pohárba. Egyiket a felesége kezébe adja, de az megragadja és erőből a falnak vágja. Megtorpan. Még sosem látta ilyennek.
- Csak vigyázni akarok az útban lévő gyerekünkre - rekedtes a hangja. Alig lehet hallani, amit mond. Mikor eljut a férfi tudatáig, hogy mit mondott, földbe gyökerezik a lába. Szóval várandós. Lesz egy újabb gyermekük. Könnyek futják el a szemét. Letérdel a felesége lábaihoz és erősen magához vonja a derekánál fogva.
- Ne haragudj - remeg a hangja. Érzi a hátán a felesége ujjait. Tudja, hogy most fogja eltaszítani magától. Elvesztette az egyetlen jót, ami valaha történt vele. Oda a családja csak azért, mert nem bírt magával. Azonban, mikor a nő simítását érzi a hátán, nem tudja türtőztetni magát. Utat törnek a könnyei. A felesége úgy helyezkedik, hogy ő is a földön köt ki. Erősen tartják egymást.
- Soha többé ne merj hazudni nekem - a férfi fülébe suttogja. Az határozottan bólint, de nem mond semmit. Itt a szavaknak már nincs ereje, csak a tetteivel tudja bebizonyítani azt, hogy komolyan is gondolja azt, amit mond. Egyikük sem tudja, hogy mi fog történni. Hogy milyen jövő van még számukra, de azt tudják, hogy együtt néznek szembe vele. Egymás nélkül nem lenne teljes az életük. És melyik ember tud fél szívvel életben maradni?